Nem téves a cím, igen. Ideje felébredni. A közoktatás militarizálása folyamatban van: a frissen megjelent tankerületi ajánlás is megmutatja, hogy a katonai képzést kiemelt célnak tekinti a kormány. 

Régóta ijesztő nézni, ahogy gyerekek egyenruhában feszítenek közösségi oldalakon, vagy az utcán. Mindezt a legnagyobb önfeledtséggel. Eközben senki nem mondja ki, hogy ez a legnagyobb veszélyek egyike, ami rájuk leselkedik. Mire készül az amúgy békepárti kormányunk? 

A kormány lapjaiba senki nem akar betekintetni ezen a téren. Elgondolkodott már valaki azon, hogy békeidőben miért van erre szükség? (Ez már a háború előtt elkezdődött, gondoljunk az iskolákban kialakítandó lőterekre, amit csak pénzhiány miatt nem tudtak eddig megvalósítani) Súlyos és erkölcsi kérdéseket vet fel, hogy gyerekekkel háborúsdit akarnak játszatni, miközben a valós célokat eltitkolják a lakosság elől. 

Sajnos látom, hogy a szülők sem mindig, mert ők is büszkén posztolják ugyanazt. Gondolkodtak már rajta, hogy mi lesz majd a sorsuk, ha bevetik őket? Ez nem büszkeség és erény, hogy katonásdit játszatnak velük. Őket vetik majd be élesben is. Ki tudja hol, és mikor?

Fontos lesz az idegennyelv tanulás, főleg az orosz és az angol. Mert valahova lesz a hadifogság is. Jobb esetben...

Törvény jelent meg róla, hogy a gyerekek az iskolában nem használhatják a mobiltelefont. Kivételt képez, ha a tanórához kell. 

A gyerekek iskolai telefonfelhasználásáról is lehetne miséket írni, de most a dolog kevésbé vizsgált részére koncentrálnék: Ízlelgessük azt, hogy ezt törvénybe foglalták: tilos a telefont használni (kivételekkel). Nem azt, hogy az iskolai házirendnek ki kell térnie a telefon helyes felhasználására. Megtiltja azt. 

Igen ám, de a tanár nem hatóság. A törvényt az erre kijelölt állami szervezeteknek kell betartania. Ezt a működést (is) a jog szabályozza. A jelenlegi törvény úgy bízza meg az iskolai dolgozókat a betartatásával, hogy ilyen hatáskörük nincsen. A gyerek pedig könnyen kijátszhatja a dolgot, hogy bead egy régi, nem használt kamu telefont, amíg a valóban használt nála marad. Ezt leellenőrizni nincsen lehetősége, és joga sem a tanárnak. Hiába tudná tanár, hogy nem az a gyerek telefonja, nem kutathat a készülék után. 

A rendelet be nem tartásáért viszont kirúgják az illetőt.Ezt mutatja a fenntartó. Kérdés, hogy jogszerű-e ez? Ez vár-e akkor is egy-egy pedagógusra, ha a gyerek megsérti a törvényt, mert úgy veszik, a tanár nem tartatta be? Elvárható-e ez a tanároktól?

Ha bevezetnek egy törvényt, akkor azt meg is lehet sérteni. A törvénysértésnek viszont kell legyen szankciója is, amit bíróságnak van joga kimondani. Azonban semmilyen büntetőjogi szankciót nem írtak elő. (Ezt az irányt véletlenül sem szeretné a szerző.)

Súlyos következménye lesz annak, hogy ez a rendelet a gyerekben megerősíti a törvénysértő attitűdöt. A gyerek nem adja le a telefont. Előbb-utóbb tudatosul benne, hogy törvényt sért. Ha megússza,akkor is, de ha nem,akkor se kap semmit. A szidás, az intő nincsen egy súlyban azzal a ténnyel, hogy valaki törvényt sért. Megerősödik a diákban, hogy megéri, sőt még büszke is lesz rá. Mert a szónak, hogy "törvénysértés", nem lesz meg a megfelelő súlyú szankciója. 

Pintér Sándor egy éve racionalizációt hirdetett az oktatásban.  Ez elsősorban a kis méretű iskolákról szólt. A valóság azonban azt mutatja, hogy bárhol lecsaphat a racionalizálás. Már ha ez az, és nem inkább bosszú…

Úgy tűnik, a racionalizálás egyik eleme a tantárgyi bontások megszüntetése. Sorra szűnnek meg azon tantárgyak csoportbontása, amely szakmailag indokolt. Ilyen például az angol. Pedig az idegen nyelvek tanulása részben gyakorlati, amihez mindenképpen indokolt a csökkentett létszám. Ellenkező esetben a szóban jobban érvényesülők fejlődnek, akik visszahúzódóbbak, azok lemaradnak. (Íme ismét a szegregáló magyar oktatás…) Ugyanilyen a matematika. Ahhoz, hogy modern, jó oktatása legyen a tárgynak, kis létszámban érdemes tanítani. A jobban gondolkodók gyorsan, és több tudást tudnak elsajátítani. Akik lassabban haladnak, azok pedig külön, könnyen felzárkóznak.. Sajnos ezeket megszüntetik, a pedagógusok figyelme jobban eloszlik, így súlyosan sértve a gyerekek érdekeit.

Úgy látszik, hogy szintén összevonják a szaktermi okok miatti bontásokat. Ilyen az informatika és a technika. Hogy egy informatika teremben, ahol 15 gép fér be, hogyan lesznek majd 25-30-an? Nem mellesleg bekötni sem lehet gépeket, mert a régóta elhanyagolt iskolai hálózatok nem bírnák a terhelést. Technikából pedig a balesetveszélyes tárgyak miatt is közveszély, hogy egész osztályt kell bevinni 15-20 főre kialakított terembe.

Szintén érdekes racionalizálás az osztálylétszám meghatározása. Sokszor 30-32 főre felduzzasztják az első osztályokat, nehogy még egy osztályt kelljen indítani az iskolában (Van, amelyik számított létszámba többet ér, mert annyi tanulási nehézsége van). A többi jelentkezőt meg elutasítják, korlátozva a szabad iskolaválasztást. Látható, hogy csak statisztikai adatként kezelik, hogy egy tanítóhoz mennyi gyerek tartozik. Azt hiszik, az a gazdaságos, ha minél több. A hatékonyság meg nulla. Aki tud, túlél, aki nem, az lemarad. Egyre jobban. Megint a szegregálás…

A státusztörvény is tesz még egy lapáttal hozzá: felemeli a tanórákat, olyan szintre, hogy intézményekben legalább 1-2 pedagógusálláshely kevesebb legyen. Ezen órákat pedig beépíti a maradók munkaidejébe. Egyértelmű, hogy a cél a látható pedagógushiányt csökkentsék. Ha pedig nem éri el a tanár óraszáma a kötelezőt, mert egy-két óra kimarad a tantárgyi sajátosságok miatt, akkor az el nem látott órákból kapnak, ami nem tartozik a szakjukhoz. Így az ellátatlan órákra nem kell tanárt felvenni, ismét leplezve a valódi hiányt. 

Szemmel láthatóan ez a Pintér által csak racionalizálásnak nevezett dolog oktatásrombolás. Súlyosan károsítja a gyerekek érdekeit, embertelen feltételeket szab a pedagógusoknak. Ez a folyamat pedig pontot tesz a magyar oktatás tönkretételére. Ehhez pedig asszisztálnak a tankerületek. Úgy hírlik, a Rábel Krisztina vezette Külső-Pesti Tankerület az élen jár.

Az, hogy negatív rekordot hozott a tavalyi kompetencia mérést, sok szempontból vizsgálható. Én egy dolgon gondolkodom el nagyon, mégpedig ennek a digitális szükségszerűségén.

Lehetne persze rögtön érv, hogy de gyorsabb kiértékelni. Csak nem történt meg. Gyakorlatilag még többet kellett rá várni, mint a korábbi papír alapon kitöltöttre. De nem ez a lényeg.

Arra lenne jó rávilágítani, hogy hozzátesz-e, vagy inkább elvesz a kompetencia mérésből az, hogy digitális felületen zajlik. Az, hogy vannak veszélyei a digitális impulzusoknak, azt tudjuk, csak nem kap elég teret. De felveti a kérdést, hogy a korábbi úgymond természetes papírfelületet felváltó digitális kijelző nem csökkenti-e a gyerekek érzelmi kötődését a feladathoz? Mert van ilyen, igen. Az ember érzelmileg kötődik a külvilághoz, de a képernyőhöz nem. Azt felismeri a szervezet, hogy mesterséges. Ha nem alakul ki a kötődés a probléma megoldásához, demotiválja a gyereket, és alulteljesít a képességeihez képest. Vagyis az a felvetés, hogy jó-e a mérés, jogos, csak nem biztos, hogy módszertanilag. Lehet, hogy maga a felület befolyásolt annyit tavaly – és fog idén is – hogy az eredmény romlik.

Hogy érzékeltessem miért. Sok előnye van az e-naplónak. A szülő sokkal több mindent lát, mint a régi naplóból, és ellenőrzőből. De ezzel a gyereknek jóval kevesebbet kell elmesélnie otthon, csökken az élmény átadása, és ezzel romlik az iskolai élményhatás. Kevesebbet törődik a gyerek vele, hisz a szülőt is látszatra kevésbé érdekli. Nem kérdez meg dolgokat, mert tudja. Nem véletlenül kérik sokszor, hogy a jegyek késleltetve jelenlenek meg az e-naplóban, hogy legyen lehetősége a gyereknek elmesélni, hogy mi történt az iskolában.

Másik idevágó példa, a papír alapú ellenőrző. Ma gyakorlatilag egy beírás szinte semmilyen motivációt nem jelent a diáknak. Régen, ha a tanár elkérte az ellenőrzőt, annak volt súlya. Még észhez térhetett a diák, nem biztos, hogy ténylegesen beírta a tanár az intőt. Ma a szülő megkapja – elolvassa, ha akarja – a diák gyakorlatilag nem szembesül vele, leírva papíron, hogy ő mit tett. Most nem kell szembesülnie vele, ha nem akar. Gyakorlatilag értelmetlenné vált a fegyelmezésnek ez a formája is. De ugyanez a dicséretekre is vonatkozik.

Ezen a párhuzamon már érthető, hogy miért kérdéses a digitális mérés. Nincsen ott, nem fogja meg, nem látja a kezében, nincsen rajta a nevét jelentő azonosító, stb. Éppen ennyire zuhanhat ennek is az értéke.

Erre pontos, szakmai mérés kellene. Szép lenne, ha megtörténne, de hamis illúziókat nem kergetek.  

Gulyás Gergely erős indulatokat szító ámokfutása mellé nem árt néhány ténnyel tisztában lenni, hogy mennyire álságos és valótlan a tavalyi kompetencia mérésről a kormány véleménye.

Először is tavaly volt az első digitális mérés. Érdemes ezt ízlelgetni. Ma már gyakorlatilag a gyerekek nagyon ritkán használnak számítógépet. Persze, informatika óra van. Csak tanár nincsen hozzá. A fővárosban még csak ismerik néhányan az eszközöket, akik megtanítják – akár a bekapcsolást is – a többieknek, ha nincsen éppen szaktanár. Azért gondoljunk bele, hogy vidéken, ahol évek óta nincsen informatikatanár, mennyire tudják használni a gyerekek az eszközöket. Teljesen mindegy, hogy roma-e, vagy sem. Eleve kevesebb az esélyük, hogy jó eredményük legyen.

A digitális átállásba a még meglevő pedagógusok se lettek beavatva. Egyszer csak kész, itt vagyunk. Gyakorló feladatok sehol. A tanárokat se készítették fel, hogy mit kell csinálni a mérés során. Lehet mondani, hogy ez is csak a szokásos egyeztetés hiánya.

Szintén fontos tapasztalat, a lefagyó, sokszor kilépő program. Sokszor előfordult, hogy lefagyott feladatmegoldás közben az eszköz. Így a jó eredményre képes gyerekek kifutottak az időből, és nem érték el a tőlük elvárható eredményt. Mindemellett, voltak gépek, amelyek a program futtatására is alkalmatlanok voltak. Elgondolkodtató, hogy kiket alkalmaznak folyamatosan az iskolai digitalizáció során, mert bár rengeteg pénz elfogyott, a programok silányak. Nyilván ezért is majd meglesz az elszámoltatás, javítva ezzel a korrupció elleni harcot, és meggyorsítva a brüsszeli pénzek érkezését az országba.

Nagyon fontos szakmai kérdés, hogy jó-e a digitalizáció az oktatásban, és mennyire? Ennek a fontosságába külön kell belemenni, mert mély szakmai és tudományos kérdéseket vet fel. Röviden: lehet, hogy a digitális mérésen a gyerek érzelmi elköteleződése és motivációja még alacsonyabb, mint papír alapon.

Az, hogy a kormány felelős a kialakult helyzetért el sem hangzott. Pedig a fenti körülmények megteremtés az ő felelőssége. A tanárhiány, az eszközhiány, és maga a digitális mérésre való felkészítés hiánya is. Folyamatos a felelősséghárítás, amihez még a rasszizmust is képes felhasználni a kormány. Ez minden hazai pedagógiai eszmével szembe megy, és elfogadhatatlan. Sőt szembe megy nem csak a keresztényi erkölccsel, de az emberiesség alapvető elvárásaival szemben is.

A szomorú, hogy nem csak, hogy le sem mond, de ki sem rúgják. Ebből látszik, hogy ez a kormány, és Orbán Viktor véleménye is.

Hosszúhetényben gyertyát gyújtottak, mert két pedagógus távozott, és kérdésessé vált, hogy a leendő elsősöknek hogyan indul az iskolában a tanév, ha elindul egyáltalában. A gyertyagyújtás szép dolog, gyönyörű... Halottakért. 

Csak azt nem értem, hogy ezt miért kellett megvárni? Mit gondoltak a hosszúhetényiek, hogy mi fog következni? Náluk nem fog bekövetkezni, hogy elhagyják a tanárok a pályát? Abba belegondoltak már, hogy lehet, nem is megy senki a helyükre? Máshol is a gyertyákra gyűjtenek?

Mindenki tudja, hogy baj, van. Persze a tankerület még mindig tagadja, hátha azokat, akik nem látnak iskolát (lehet, korábban se), azokat megvezesse. De akinek a gyereke iskolába jár, tudja, látja, tapasztalja: nincsen a tárgynak megfelelő szakos tanár, de már lassan olyan se, aki tanár lenne. Mégis, csak vár, mint a köldöknézők szektájában. "Csak az én gyerekemnek még legyen." "Máshol felmondhat, meg is értem, csak itt ne!". Mindenki úgy él, hogy elhiszi, a másik feje felé terelheti a viharfelhőt. Csak őt ne érintse. Ő nem áll ki nyíltan a tanárok mellett, "náluk" még van iskola, ha nincs is elég tanár, de az ő gyerekeit még elég tanítja. 

Ott marja a küszöbét a probléma mindenkinek, de amíg csak lehet azt várja, hogy majd "más"... "Más" gyerekének nem lesz szakember, "más" megy majd tüntetni, "más" emel szót az igazságtalanság és a rossz oktatás ellen, "más" ír a képviselőnek, hogy valamit tenni kell. 

Aztán egy napon a gyerekét tanító tanáraiból az egyik nyugdíjba megy, a másik felmond, a harmadik el se megy felvenni a munkát. Nem "másé", hanem az "övé".

Így végül csak gyertyát lehet gyújtani, ahogy a halottnak kell. Egyre inkább találónak érzem, amit Hofi mondott a rendszerváltás után: "Újra temetni már tudunk, de újra élni azt nem."

Ezt az írást pedagógusnapra ajánlom... ami tegnap volt.  

A pedagógus pálya...... hivatás - fejezné be mindenki ez a gondolatot. Ki azért, mert felnéz rájuk, és több megbecsülést adna nekik, ki meg azért, hogy elodázza a fizetésemelést, megbecsülést. 

De nem. Ez már nem, nem hivatás. A hivatást végezhetem, békében, háborgatás nélkül, megbecsüléssel, örömmel, nyugalomban. Ezek nem jellemzik ma már az oktatást. Csak kormányzati rágalomhegyek, béremeléses ámítások, fenyegetések, kirúgások. Ezért felelős pedagógusnak lenni ma nem hivatás, hanem kihívás. 

Persze, ezt nem közvetíti senki a tik-tokon, és nem hájpolja úgy a média, mintha valaki teljesen öncélúan menne fel a Mount Everestre oxigénpalack nélkül (Ezúton is sajnálkozásom fejezem ki, hogy nem sikerült, és őszinte részvétem az elhunyt családjának!)

A pedagógus persze kap oxigénpalackot. Csak az oxigént zárták el benne. Azért hadd cipelje. Háborgatások, hazugságok, fenyegetések, és ami a legnagyobb gond, közöny formájában kapjuk a csomagot.

Közönyös a társadalom, hiszen még mindig nem mer tényleges nyomást fejteni a - mindenkori - kormányra, hogy jobb oktatás kell! Ez a létérdek. Enélkül nincsen jövő. Hol lesznek a jövőnk mérnökei, orvosai, jogászai? Diplomás magyar csak külföldön lesz. Külföldi gazdaságnak hoz hasznot. 

Közönyös a média is, amelynek fontos szerepe lenne tükröt mutatni a társadalmi gondoknak. Lapulnak. Csak jobb esetben figyelmetlenségből felejtették el mondjuk a pedagógusnapot. Rosszabb esetben rettegésből (ahogy a Telekom reklám). Még mindig él az a tévhit, hogy ez politikai kérdés. Ez nem az. Ez közügy. Mindenkinek kell, hogy véleménye legyen. Ahhoz pedig kell a hiteles tájékoztatás (is), amely most sem volt meg. Érdekes, hogy az Everesten maradt Suhajda Szilárdról napokig sikerült írni. Tényleg ez a fontossági sorrend? Ez a média magatartás elfogadható?

Kihívás a pedagógia, amelyet egyre kevesebben bírnak, miközben családjuk, álmaik, céljaik vannak, és a pedagógus munka csak gát lesz benne, mint az oxigénhiányos levegő ez Everesten. Vajon minden egyes felmondó pedagógusról is ennyit fognak cikkezni, mint Suhajdáról? 

A valóság ki nem mondása is éppen akkora hazugság, mint mást állítani a valósághoz képest.

Bár önmagában is rengeteg „téves” hírrel (igen most próbálok jó szándékú lenni) kínálják meg a hírfogyasztókat az oktatásról, de sok a valótlanság is. Ez sajnos a kormányzat részéről is és bizonyos médiaszolgáltatók részéről is jelen van. Előbbi érthető, hogy politikai okokból kerülni próbálja a felelősségvállalást, hogy 13 év után miért tart ott az oktatás, ahová még 13 éve sem süllyedt. Utóbbi kevéssé magyarázható, minősíti magát a hírszolgáltatót, hogy miért teszi ezt.

Kezdve az elején: „béremelések”. Valahogy több volt, mint amit mondtak. Az életpálya-modell két évig még minimálbérhez kötötte a tanári béreket. Akkor stagnált a tanári létszám csökkenése. Vagyis beállt egy hiányra, de növelni a pályára érkezők számát nem tudta.

2015-től kivezette ezt a kitételt, és mindjárt megindult a pályaelhagyás. Ekkor volt az a bizonyos esernyős tüntetés. Akkor harminc százalékos béremelést ígértek meg a következő évre. Ezt aztán gyorsan három évre elosztották, tíz-tíz százalék formájában. De mindegyiket óriási béremelésként harangozták be, mintha mindig emeltek volna. Miközben ez egy vállalása volt a kormánynak, és nem három. Sajnos ez a trükközés megmaradni látszik.

Nagyon sokat ártott a valóság megismerésének Rétvári Bence ámokfutása a tanárhiánnyal kapcsolatban tett kijelentései miatt. Ezek után mit keres még a politikai életben? De ugyanezt lehet mondani Kásler Miklós költözködős megjegyzéséről is. Feltételezhető, mint felelős miniszter, tudott a valós adatokról.

2015 óta rohamosan csökken a pedagógusok létszáma. A nyugdíjazás mellett a pályaelhagyás is nő, utánpótlás pedig nem érkezik. Ez már a 2018-as és a négy évvel későbbi választáson is látszott, mégsem volt a közbeszéd része. Ezzel is súlyos károkat okoztak az oktatásnak, mert az információ hiányában nem kényszerült rá a kormányzat a cselekvésre, a választó pedig nem látta, hogy nincsen szándék a problémák megoldására, az összeomlás megállítására.

Szintén ki kell térni a tankerületek hozzáállására. 2015 óta megüresedett állásokkal kapcsolatban. Ha valaki visszakeresné, akkor kiderülne, hogy közel se hirdettek meg azóta annyi állást, mint amennyi betöltetlen. Jó kérdés, persze, hogy mi történt? Ilyenkor kerülnek elő azok a történetek, hogy a rajztanár tartott földrajzot. Elvégre nevében a végzete. Főleg vidéki iskolákról szólnak ilyen pletykák, ahol nem nagyon van alternatíva diplomás értelmiségi állásra, így elmenni se tud a pedagógus nagyon máshova dolgozni, csak, ha költözik.

Hatalmas hazugságok hangoztak el Pintér Sándor eligazításán is. Maruzsa Zoltán államtitkár szerint az idősebb pedagógusok üldözik el a fiatalokat. Véletlenül sem az alacsony bérek, rossz munkakörülmények, túlterheltség. Arról nem beszélve, ha hazudnának az öregek, akkor nyilván nem mennének el a fiatalok. De hát, a fiatalok is látnak, hallanak, tapasztalnak, és értékelik ezeket. Ezért nincsenek. De ehhez kevesek az idősebb kollégák. Ha igaza lenne Maruzsának, az is gáz, de még csak igazat sem mondott, pláne gáz.

Érdekes szereplője lett ennek a hazugsághálónak Parragh László. Három hónapos nyáriszünetről beszélt. Nyáron kb. hatvan munkanap van. A pedagógusoknak ténylegesen magasabb a szabadsága 11 nappal a legmagasabb kategóriánál, 46 nap. Vagyis összesen nincsen három hónap. Nem is akkor veszi ki, amikor akarja. 11 napon bármilyen feladattal ellátható, vagyis, ha nincsen munkája, csak akkor szabadság. Járhat úgy, hogy mint mindenki másnak csak 35 nap szabadsága van, mint másoknak. Hol van ez három hónap?

Muszáj kitérni a legsúlyosabb esete, amikor Magyarország miniszterelnöke lódított – sőt, ez nyílt hazugság volt. Orbán Viktor szerint csak a hittan és a mindennapos tesi kérdésének megoldása a legfontosabb probléma, és ezt megoldották (azért érdekes, még mindig ugyanannyi a túlsúlyos gyerek). Ezek nem mellesleg pont nem is iskolai problémák. Ezt valamikor ő is elismerte. Se nem a legfontosabb probléma nem ez, se pedig a legsürgetőbb nem lehet, ott, ahol nincsen szaktanár. Az pedig nagyon szomorú, hogy ennyit reagál a kormányzat feje egy nagyon súlyos, mindenkit érintő problémára, összeomlásra. A valódi gondokat fel sem meri vállalni, beszélni sem mer róluk. Úgy tűnik, még mindig a tagadás szintjén van.

Ha már itt tartunk, a mások hibáztatása szintén súlyos károkat okoz. Hirtelen, éppen azok, akik eddig a problémák létét is tagadták, már odáig eljutottak, hogy vannak gondok. De mindezért a saját felelősségüket nem vállalják, helyette Brüsszel, meg régóta semmilyen hatalommal nem létező baloldali politikusokat hibáztatja. Pedig a kormányzat hosszúsága már kizárja bármilyen más hatás érvényesülését, hiszen idén már csak olyanok végeznek, akik végig az Orbán-kormány idején jártak iskolába. Így az előző időket már nem lehet semmiért hibáztatni, mert mindent a Fidesz határozott meg.

Nem mellesleg a baloldali EP képviselőket is hibáztatják, mert kint felhívják az ilyen problémákra a figyelmet. Ha nem a valóságot mondanák a baloldaliak, akkor nem tartanák vissza az uniós forrásokat, hiszen nem lenne rá jogi alap. De ez megint, ha igaz, akkor is gáz, de hogy még nem is igaz, pláne gáz.

Hatalmas hazugság, hogy Brüsszel miatt nincsen pénz. Nem az EU fizeti a magyar oktatást, hanem a Magyar Állam, amelyiknek van bevétele. Ami látszik, hogy az Orbán-kormányzat a hazai össztermék (GDP) egyre kisebb arányát fordítja az oktatásra. Valójában folyamatos megszorítások érik az iskolákat, amitől a pedagógus bérek, az intézmények infrastruktúrájára fordított összegek csökkennek. Ez pedig a Parlament és a kormány döntése. Látszik: a Fidesz dönthetne másként, a felelősség csak az övék.

Hogy mi lenne a megoldás? Nos egyrészt ezeket a politikusokat, akik részt vettek az oktatás összeomlasztásához, mindenképpen távoznia kell a politikai életből. Hiszen milyen hitelességük van? Felelős a média is, amelyik ezekkel az adatokkal nem szembesítették idejében ezeket a politikusokat. Lásd, Kossuth Rádió Nagy Katalinnal készített interjúi péntek reggelenként. Ezeknek is változnia kell. Ahogy a vitákra is szükség van a tévékamerák előtt. Ahol több álláspont is tud ütközni. Mivel a téma fontos, a közmédián is meg kell jelennie ennek.

A valóság másik megismerési lehetősége, hogy a tanárokkal beszélnek az emberke és a politikusok is. Bemennek az iskolába az emberek, és szembesülnek az ottani állapotokról. Hogy felfogják, hogy az alapjogot sértő megoldás, ha ének tanár tart matekórát, mert nincsen matek szakosa az iskolának. És ezek ellen a jelenségek ellen idejében fellépnek, nem elhallgatják, és elhiszik, hogy ez nem tanárhiány. Mert ez az. Most már késő, nem jelenségek ellen kell fellépni, hanem romeltakarítás fog kelleni, és újjáépítés.

„A szakértőkből kéne párttagot csinálni, és nem a párttagokból szakértőt!” (Hofi Géza)

Ha megkérdeznék, hogy 1990 óta mikor volt a legnehezebb a szakmai párbeszéd és kommunikáció a kormányzattal: bármikor. Valahogy sosem vették alapnak, hogy a szakemberek értenek is ahhoz, amit csinálnak.

Sajnos most is – pedig kétharmados többséggel könnyebben manőverezhet egy kormányzat – hiányzik a tényleges szakmai kommunikáció.

Nincsen semmilyen hivatalos és állandó egyeztető fórum, ahol a szakmai részvevők, és a politikai képviselői, akiknek nem mellesleg szakembernek is kellene lennie, megbeszélhetnék az oktatás aktuális problémáit, hosszútávú stratégiáit.

Viszont döntések születnek, amelyek gyakran ellentétesek lesznek a kívánt célokkal, vagy éppen a cél árt az oktatásnak. De meghallgatásra nem számíthatnak az érintettek. Azt, hogy figyelembe vegyék a véleményt, meg pláne nehéz elérni.

Sem a szülők, sem a diákok, sem a tanárok nem tudják hivatalos, és független fórumon egyeztetni álláspontjukat a kormányzattal. Ez pedig erősen sérti az oktatás részvevőinek érdekeit. Lehet, hogy véletlenül, lehet hogy okkal. De ez nem derül ki, hiszen sokszor titookban marad a mögöttes döntési folyamat és cél. Mintha valami hadititok lenne. Csak a végeredmény, hogy íme, ez van.

Persze, lehet jönni azzal, hogy mi van egy vállalatnál. De egy vállalatnál más a helyzet. Ott valamit eladnak, annak van egy stratégiája. Annak is megvannak a megfelelő szakemberei, akik elmondják, hogy mi a véleményük. Valószínű ott hallgatnak is rájuk. Erősebb a fennmaradási érdek, mint az ego. És a célokat nyíltan közlik a többiekkel. Ha nem jó valakinek, elmegy. Ha emiatt munkaerő hiány lesz, kénytelen lesz stratégiát váltani a vállalat, hogy legyen elegendő alkalmazottja. Nézzük meg, az oktatásban van-e elegendő alkalmazott…

De bele mehetnék abba is, hogy vállalatnál van tulajdonos, diktál. Az államnak nincsen birtoklója. Közügy, mindannyiunké. Így mindenkinek van beleszólása. Elvégre a vezetők (és nem hatalom gyakorlói, mert demokrácia van) képviselnek minket, van beleszólás. A tanároknak is.

A megoldás egy hivatalos egyeztető fórum lenne, ahol a kormányzat elmondja a szándékait, amit az érintettek: tanárok, szülők, diákok, és bizony a munkaadók, civil szervezetek. Ez közös ügy. Nincsen pártállása. Így még a mindenkori ellenzék véleménye is fontos. Az itt született megegyezések meg kötelező jellegűek kellene, hogy legyenek. Emiatt a feladat miatt is látszik, hogy miért kellene önálló minisztérium az oktatásnak.

Annak is, hogy a véleményeket hitelesen adja közre a közmédia. Ez annyira fontos közügy, hogy mindenkinek esélyt kell biztosítani, hogy minden szereplő véleményét megtudja. Akár politikusé, akár civilé.

Az oktatási párbeszéden mindenképpen változtatni kell, egyrészt, hogy valóban szakemberek tudása határozza meg az oktatást, másrészt, hogy a nyilvánossággal mindenki részt vehessen annak alakításában.

Egyes helyzetekre nézve akár még jól is elsülhetett volna a tankerületek létrehozása. Egyrészt kikerült a helyi önkormányzatok politikai harcából az iskola. Másrészt kevéssé függött az intézmény fenntartása a helyi közösség anyagi lehetőségeitől.

Azonban ezt így utólag talán csak részsikernek lehet elkönyvelni. Ráadásul úgy tűnik, hogy bizonyos önkormányzatok jobb gazdái voltak az iskoláknak, mint az állam. Vagy talán, gazdái voltak az iskolának…

Közben a tankerületek lenyúlták azokat az intézményeket, amelyekre korábban az önkormányzatok rengeteg pénzt költöttek. Mostanában ráadásul több esetben az önkormányzatok működtetik megint az iskolákat, mert a tankerület bezárta azokat, és messzi helyekre küldte a kisgyerekeket.

Mi is történt a KLIK létrehozásával? Először is: nekik adták az igazgatók szinte minden munkáltatói jogkörét, és a gazdasági jogköröket is. Olyan személy dönt így az iskola sorsáról, aki lehet, nem is járt az adott intézményben, és fogalma sincsen, hogy mire van szükség ott. Se személyi feltételekben, sem az infrastruktúrában.

Helyette önkényesen döntenek, csak a központból jövő utasításokat végrehajtva. A kommunikáció egyirányú. Ezt meg is mondták az elején. Csak dirigálnak. Az alájuk tartozó intézmények egy dologra számíthatnak a tankerületek vezetőjétől: semmire. Nem képviselik őket vitás kérdésekben, illetve meg se hallgatják az ottani véleményeket. Ezzel jelentősen csorbítják a helyi igényeket, és a gyerekek oktatáshoz való jogának zavartalanságát. Gondoljunk csak a közelmúlt személyi döntéseire.

Kérdés, hogy mit tesz hozzá az oktatáshoz akkor a tankerület. Válasz: semmit. Semmilyen szakmai feladata nincsen. Nem foglalkozik olyanokkal, hogy alkalmas-e az oktatási intézményben valaki arra, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Nem foglalkozik azzal, hogy milyen felújítások, eszközök kellenek az iskolában. Pedig ezekről mind dönt, csak hasraütés-szerűen. Hiába jelez bármit az intézmény vezetője.

Gyakorlatilag csak falat képez az oktatás részvevői, mint a szülők, gyerekek, tanárok, oktatást segítők és a kormányzat között. Ez pedig rendkívül károsítja a magyar oktatás helyzetét.

Ebben az esetben a megoldás a tankerületek megszűntetése lenne. Hatalmas mennyiségű pénz szabadulna fel ezzel, amit az oktatásra lehet fordítani. Talán rendezni is lehetne a tárgyi feltételeket belőle, de a bérkérdést is.  Az igazgatók el tudják látni az iskolákban a vezetői feladatot, így a személyi kérdéseket is. Ugyanez igaz az infrastruktúra fejlesztésre is. Gazdasági kérdésekre ott van a Magyar Államkincstár, amelyik 2020-ig kezelte a bérkifizetéseket például. Szakmai ellenőrzésre eddig is létezett az Oktatási Hivatal, amelyik el tudja végezni ezt.

Látszik, hogy a tankerületek felesleges pénznyelők, amelyekre semmi szükség nincsen, cserébe sokba kerül.