Az igazgatók szerepei. Furcsa, de ha végig nézzük a KLIK-esedő oktatást, akkor igen változatos, hogy milyen szerepet szánnak az igazgatóknak.

Kezdődött azzal, hogy a hivatalban levő igazgatók pótlékát erősen megnyirbáltak. Elhangzott némi indoklás, hogy az önkormányzati időkben nem volt egységes, sem pedig igazságos a pótlékelosztás. A valódi okra való találgatást mindenkire ráhagyom.

A KLIK-esedés azt is jelentette, hogy minden vezetői feladatkört, amitől az igazgató az intézmény vezetője lehetett, elvont. Gyakorlatilag mint valami közvetítő a KLIK felől, ennyi szerepe maradt. Még krétát sem vetethetett az iskolának, csak, ha azt megpályázta a suli, és a KLIK rábólintott. De arra se találták alkalmasnak az igazgatókat, hogy eldöntsék, hogy kivel szeretnének, és kivel nem, együtt dolgozni. Majd egy a távolban levő személy eldönti, aki lehet, még kívülről se látta az adott iskolát, nemhogy belülről.

Az igazgatók kinevezése is módosult. Ideálisabb körülmények között a nevelőtestület, az összalkalmazottak, és a szülők közösen véleményezték az igazgatók pályázatát, és az alapján dőlt el, hogy kit neveznek ki, hogy melyik jelölt érte el a többség támogatását. Sajnos ez a gyakorlat korábban se feltétlenül érvényesült, az intézményvezető-választás a helyi önkormányzati harcok középpontjában volt. Ilyen szempontból, hogy kikerültek a helyi harcokból az iskolák jó döntés is lehetett volna központosítás.

Volna. Gyakorlatilag azzal, hogy a KLIK kezébe adták a kinevezést, teljesen felesleges színjátékká vált, hogy a helyi szereplők mit mondanak a vezetőjelöltek pályázatára. Hiába ragaszkodott volna a szülői közösség és a nevelőtestület is egy-egy igazgatóhoz, ha az a KLIK-nem tetszett, akkor mást nevezett ki. Gondoljunk a Centenáriumi Általános Iskola vagy a szegedi Tisza-parti Általános Iskola esetére.

Ilyen módszerekkel, szépen megszabadult azoktól a KLIK, akiknek, ha úgy tetszik nem feküdtek. Ezek után hirtelen már lett valamennyi pénz kisebb kiadásokra, mint kréta, papír.

Ezek után, hirtelen visszaemelték az intézményvezetői pótlékokat is, mindezt összpedagógusi bérrendezésnek nevezve. Amikor pedig úgy alakul, hirtelen egyes jogköröket ideig, óráig, ha az éppen kellemetlen a KLIK-nek.

Mindez azt eredményezte, hogy az igazgatónak gyakorlatilag semmilyen megfelelési kényszere nincsen, sem a diákok, sem a szülők, sem a beosztott alkalmazottak felé, hanem egyedül a KLIK elvárásainak kell megfelelnie. Cserben hagyva ezzel a helyi közösséget, akinek létkérdés, hogy a gyerekeik milyen iskolába járatják. Például tud-e úgy vezetni intézményt, hogy ne akarjanak máshova menni a tanárok, szakember hiányt hagyva maguk után? Megoldja-e a felmerülő konfliktusokat, vagy sem?  A baj, hogy jelenleg felelősséget nem kell vállalnia a közösséggel szemben, hiszen egyedül a KLIK-nek tartozik elszámolással.

A megoldás egyszerű lenne, ha az intézményvezetőt ismét a helyi közösségek: a szülők, a diákönkormányzat és az alkalmazottak véleménye együtt számítson. Ez lenne a döntő az iskola vezetőjének a kinevezésében, nem pedig távoli ismeretlen tanker-vezetők basáskodásnak lenne kitéve minden iskola.

Igen, ez a modell, amiről már bevezetéskor szóltak, hogy nem fog működni. De bevezették, minden figyelmeztetés ellenére.

Hogy mi történt ekkor: úgy döntöttek, hogy a túlmunkát nem fizetik ki. Erről most már bírósági végzés van, hogy törvénysértő. De őszintén, ki akar pályakezdőként ilyen bizonytalan jogi háttérrel kezdeni? Inkább nem jönnek ide. Máris ellentétes eredményt szült azzal a kommunikációval, hogy majd emiatt jönnek többen a pályára.

Aztán ott van a minősítés rendszere… Valamikor azt tanították meg elsőként, hogy a tanóra hiába tervezhető, akár már egy perc után borulhat. De kitaláltak egy indikátori rendszert, ami véletlenül sem alkalmazkodik a valósághoz. És ebben lemérik a tanárokat, mindössze kettő óra alapján. A valóság meg… Volt olyan, hogy sikeres minősítés után pályára alkalmatlannak találták a kollégát. Igen, leírni le tudta, amit kellett, csak hát, amikor nincsen ott senki… Volt olyan is, hogy harminc év után szétszedték a kolléga óráját. A benyújtott panaszt később jogosnak is találták a minősítők ellen. De a kolléga már nincsen a pályán. Valamiért nem feküdt?

Gondoljunk bele. Ugyanazokat az indikátorokat használnak mindenhol. Tehát testnevelést, fizikát, történelmet ugyanúgy kell tanítani szerintük. Sajátos oktatási részekkel nem is foglalkozott a modell, mint napközi, fejlesztés, pszichológiai foglalkozás. Ráhúzták mindre. Nem valószínű, hogy ez jó szakmai döntés volt.

Az óraszámokat úgy határozta meg, hogy gyakorlatilag igazságtalanul oszlik meg az óraszám. Hol ennyi, hol annyi. Mindez persze nem szakmai döntés, hanem, a már 2013-ban is fennálló tanárhiányt próbálta leplezni. Másik probléma, hogy olyan szinten megemelte az óraszámokat, hogy horribilis mértékben nőtt a munkateher. Van az a szint, hogy már egy csepp is sok. A csökkenő pedagógus létszámból látszik, hogy máshol jobban megéri ezután. Akkor pedig valami baj van, ha ezt a hatást éri el.

Mindemellett megemelt, de felesleges adminisztrálást vont maga után. Mindezt arra a társadalomban is gyakori előítéletre építve, hogy a tanár nem dolgozik annyit, mint mások… Csak mert nem látszik, de ezt fel is kellene fogni végre, hogy a tanórákon kívül is kell dolgozni. Többet, mint egy szalag mellett… Ennél a döntésnél kérdezem meg, hogy szakmai döntések születnek-e, vagy politikaiak? És azt is, hogy az jó-e, ha ez a kettő külön van. (Hofi szavai milyen aktuálisak…)

Az egész modellt megkérdőjelezi ez az előítélet, hiszen többször is ezen a gondolatmeneten – már ha ez nevezhető annak – születtek döntések.

Tanulság: ez a modell semmilyen módon nem támogatja a hazai oktatást, inkább még jobban ellehetetleníti. A fiatalokat pedig még távolabb tartja a pályától. Ezzel kapcsolatban talán csak egy szakmai lépés van: eltörölni, minél előbb.

Ebben a világban egyre inkább szükség van pszichológusra. Ez sajnos a gyerekekre is igaz.

Éppen ezzel a trenddel ment szembe az oktatásirányítás, amikor úgy döntött, hogy csak horribilis mennyiségű diákra jut egy főállású iskolapszichológus. 2012-ben csak ezres nagyságrendű iskoláknak járt teljes állásban. A többi pedig ingázhatott több intézmény között...

Mindeközben többen felálltak, amikor megszellőztették a várható döntést, és elmentek a pályáról. Pedig már akkor is volt hiány iskolapszichológusból. Ezzel a lépéssel csak a hiányt lehetett elfedni. Vagyis, a döntés sem szakmai alapokon dőlt el. Megint csak egy létező problémát akartak elseperni, mint a kötelező tanórák megemelésével.

Közben ráhúzták az életpályamodellt, miközben az érzékeny információk miatt a gyakorlatban alkalmazhatatlan az egész erre a speciális ágazatra.

A gyerekek számára pedig bizonytalan lett a pszichológiai ellátás. Nem lehetett tudni, hogy melyik napon lesz bent a szakember, és melyik nap lesz valahol máshol. Miközben, akinek ténylegesen szüksége van rá, annak bármely napon rendelkezésre kell állnia. Mivel ez nem áll fent, ezért ezzel sérül az oktatáshoz való joga az érintett diákoknak. A lelki egészség biztosítása ugyanis az egyik legfontosabb alapja lenne a tanulásnak is.

A megoldás természetesen egyszerű, vissza kellene állítani az intézményenkénti iskolapszichológusi rendszert. Ahol pedig igény van rá, ott egynél több szakember kell alkalmazni. Lehetőleg addig, amíg elég pszichológus áll rendelkezésre, mert belőlük is egyre kevesebb van, mivel a pálya nem a legvonzóbbak közé tartozik itthon.

Na, most rögtön kapnék a fejemre, hogy van gyerekvédelem az iskolában. De ha megkérdezném a sulikban, hogy ki az, menne a találgatás:

- Én már hallottam olyanról.

- Két éve volt egy kolléganő, de már elment… Azóta?! Hát…

- A gyerekem állítja, hogy volt valaki a suliban, de lehet az nem az volt.

Először  is tisztázzuk, kik voltak a gyerekvédelmi felelősök: Hivatalosan itt lehet olvasni róla: https://osztalyfonok.hu/99/ De egyszerűsítsük le: hozzá fordulhat a gyerek, a szülő, a tanár, amennyiben olyan dolgokat tapasztal, ami a gyermek jogait sérti, csorbítja. Zaklassák akár a szülei, akár az osztálytársai, tanárai, edzői, vagy más szereplők az életében.

2012-ig főállásban alkalmaztak az iskolák gyermekvédelmi felelősöket. Ő közvetített a szülők és a tanárok között. A tanárokat a diák problémáira, a szülőket az iskolára érzékenyítette. Igazi mentsvárak voltak, akik ténylegesen támogatták a gyerekeket (ha jól csinálták, és nekem szerencsém volt, mert láttam nagyon jó pozitív példát).

2012-ben úgy döntöttek, hogy az új életpálya-modellel megszűnik a főállású gyermekvédelmi felelős az iskolákban. A munkakört beolvasztották az osztályfőnökök munkakörébe. Miközben ez teljes embert igényel. Az osztályfőnökök túlterheltsége amúgy is nagy volt, és ezzel a döntéssel mintha a gyermekvédelmet el akarták volna tüntetni az iskolákból. Pont akkor, amikor egyre jobban ráborul az internet világa a gyerekekre, amikor egyre több szülő körül derül ki bántalmazási ügy, vagy amikor a covid alatt elszakadnak a társadalomtól a gyerekek.

Sokszor pedig fontos lenne egy harmadik fél bevonása, hogy a gyerek kezelni tudja a konfliktusait. Vagy valaki elindítsa őt a megoldás felé. Ez pedig könnyebben megy egy harmadik féllel. Főleg tanárokkal, vagy osztályon belüli konfliktusokkal. Sajnos érezhető, hogy nem a kihasználatlanság miatt szűnt meg, hanem ezen is spórolni akar az állam.

A megoldás az önálló gyermekvédelmi felelős személyének visszaállítása, mivel egyre súlyosabb társadalmi problémák jelennek meg, amelyek a gyerekeken is lecsapódnak. Mindezt addig kellene visszaállítani, amíg a korábbi szakemberek még elérhetőek, és megkönnyítik a gyermekvédelmi rendszer ismételt megteremtését az oktatási intézményekben.

Tanulás szempontjából kétféle külön kategória van az iskolákban: Beilleszkedési, Tanulása és Magatartás zavaros (BTM), illetve Sajátos Nevelési Igényű. (SNI).

Az előző kormányzati rendszerben az osztálylétszám számításánál ezt figyelembe vették. A BTM kettőt, az SNI hármat jelentett. Vagyis ezzel elismerték, hogy velük többet kell foglalkozni, és ezt figyelembe kell venni az osztálylétszámoknál is. Hozzáteszem, hogy így is magasan a hatékonysági ráta felett van, hogy hányan lehetnek ténylegesen egy osztályban.

Az egyik első intézkedése volt az Orbán-korszaknak, hogy ezt megszüntették, már 2012-ben. Az SNI most kettőt ér, de a BTM-t viszont egyre inkább láthatatlanná akarják tenni. A létszám-számításban nem veszik figyelembe. Ezzel súlyosan sérül az integrálhatóság, és szinte idő sem jut arra, hogy a pedagógusok megfelelően foglalkozzanak velük.

Mielőtt még azt mondaná valaki, hogy ez csak a leszakadó társadalmi rétegeket érinti, téved. Bármilyen családból érkezhet tanulási nehézséggel küzdő gyerek. De mivel a szakembereket, akik velük külön foglalkoznak, már rég elüldözték a magán pályára, csak azok tudnak valamit kezdeni a gyerekükkel, akiknek erre van pénze. Íme a szegregálás egy másik formája, és a társadalmi különbségek növelésének módja.

Rendkívül fontos és sürgős lenne, ha ezeknek a gyerekeknek a hazai oktatás megpróbáljon javítani a helyzetén. Ismét figyelembe kellene venni az osztálylétszám számításnál azt, hogy mekkora figyelmet igényelnek ténylegesen ezek a gyerekek.

Hogy miért kezdtem bele? Azért, mert annyi hazugságot állítanak az oktatásról, hogy ideje a tényekkel tisztában lenni.

Direkt nem igazságot mondtam. Nem biztos, hogy mindig annyira egyértelmű- Mindenkinek más lehet az igazsága. De a saját igazságát senki nem találja meg, a tények ismerete nélkül. A következő időszakban igyekszem feltárni, hogy ennek a kormányzatnak milyen intézkedései voltak, és azok hogyan befolyásolták az oktatást.